Ne cipeld tovább!

Örökölt családi minták a táplálkozásban és az érzelmi evés

Lukács Liza

Olvass bele a könyvbe!

„Szeptember elején 72 kilóval kezdtem a nemevést, és november végén, a szalagavatómon már 42 kiló voltam. Mindenhova gyalog mentem, naponta ötszáz felülés volt az alap, és legalább tízszer lépcsőztem fel és le a nyolcadik emeletről, ahol laktunk. A „híztál” megjegyzéseket felváltotta az „egyél már” és az aggódó tekintetek. Nem akartam, hogy mások lássák a vékonyságomat. Elrejtettem hosszú pulcsik, bő ingek, zsebkendőkkel kitömött nadrág mögé. Nem akartam, hogy elvegyék tőlem. Úgy éreztem, ez az egyetlen, amim van. Megnyugodtam attól, ha átértem a mutató- és hüvelykujjaimmal a combomat a legvastagabb pontján. A kiálló csípőlapátok azt jelezték számomra, hogy ha akarnék, ehetnék. Ehetek úgy, hogy senki nem fog bántani, és nekem sem kell aggódnom miatta. Az egyik osztálytársam megkérdezte, hogy miért fogyok és miért nem eszem. Azt feleltem, hogy azért, hogy később majd ehessek. Ő pedig ismét kérdezett: és akkor miért nem eszel annyit, hogy épp megfelelő testsúlyú legyél? Szerintem ez egy nagyon jó kérdés. Akkor nem válaszoltam neki, de ha igen, akkor azt mondtam volna, hogy „mert nem tudom, hogyan kell úgy enni, hogy ne hízzak meg”. „Mert nem tudom, mennyi az elég. Nem tudom szabályozni az evésemet, a súlyomat. Mert akkor is eszem, ha szomorú, csalódott vagy magányos vagyok. Sőt, akkor is, ha izgatott. Nem tudok ellenállni az ételeknek, ha elkezdek enni, csak úgy, ha bele sem kezdek.” A „mindent vagy semmit”, a „fekete vagy fehér” olyan mértékben átitatta a gondolkodásomat, hogy meg sem kérdőjeleztem annak helyességét.”

„A testi éhség nagyjából 2,5-3,5 órával az utolsó evés után lép fel. Azt szokták mondani, hogy a „nyak alatt” keletkezik (értsd úgy, hogy nem a fejedben, hanem a gyomrodban). Lassan fokozódik, és elmúlik, amikor jóllaksz. Az evés kielégít, kellemes érzést hagy. Az nem baj, ha megnyugtat, ez természetes jelenség. Az, hogy az evés megnyugtat, nem egyenlő azzal, hogy megnyugtatásra használod! Az érzelmi éhség viszont hirtelen jelenik meg, és valamilyen külső inger váltja ki (például az ételen való gondolkodás, az étel illata, az íze, a látványa), vagy stresszhelyzet előzi meg. A „nyak felett” keletkezik, vagyis nincs sok köze a biológiai éhségjelzésekhez vagy a jóllakottsághoz. Nincs időhöz kötve, akár 20-30 perccel az előző étkezés után, a jóllakottság ellenére is felléphet, illetve fennmaradhat. Az evés nem nyújt jóleső érzést, sőt közvetlenül utána szégyen, bűntudat vagy tehetetlenségérzés keletkezik.”

„A testsúlyproblémák és az evészavarok sokszorosan összetett jelenségek: beleszületünk egy családba, amelynek tőlünk teljesen függetlenül is van valamilyen – talán már sok generáció által hordozott – viszonya az evéshez. Beleszületünk egy kultúrába, ahol az étkezés fontos, vagy épp egy olyanba, ahol mellékes. Megérkezünk a születésünkkor egy társadalmi helyzetbe, békébe vagy háborúba, bőségbe vagy nélkülözésbe. Egy családba, ahol sokan osztoznak az ételen, vagy épp olyanba, ahol csak ketten vagyunk. Megszületünk egy adott temperamentummal, egy genetikailag determinált testalkattal, élettani apparátussal. Bizonyos lehetőségek közé érkezünk: talán örömmel fogadnak, talán szégyenkezéssel, talán kíváncsiak ránk, talán érdektelenséggel találkozunk napról napra. Lehet, hogy a családunkban fontos a külső, sokszor kapunk ezzel kapcsolatban megjegyzéseket. Előfordulhat, hogy olyan sportot választunk, amelynél szűk testsúlyhatárok között mozog a jó teljesítmény. Megannyi körülmény, ok és okozat, hajlamosító, kiváltó és fenntartó tényező, amelyek egy-egy felgyúló csillagként járulnak hozzá ahhoz, hogy végül az evészavarok vagy a testsúlyproblémák csillagképe kirajzolódhasson. Vannak olyan emberek akár a közvetlen környezetünkben is, akiknél világít néhány figyelmeztető fénypont, mégsem érkezik meg hozzá a többi feltétel, így – bár elképzelhető, hogy nincsenek maradéktalanul megelégedve a külsejükkel, vagy azzal, ahogyan érzik magukat a bőrükben – nem lesznek evészavarosak, túlsúlyosak vagy elhízottak.”

„A túlsúllyal kapcsolatban még mindig sokan hivatkoznak a gének általi öröklődésre. Mind a közgondolkodásban, mind annak az embernek a fejében, aki évek-évtizedek óta vívja szélmalomharcát az evéssel, gyakran megjelenő érv: a mi családunkban mindenki túlsúlyos vagy elhízott, ez genetika! Ilyenkor sokan legyintenek is egyet, mintha ez azt jelentené, hogy nincs befolyásuk a saját testük működésre, a megállíthatatlannak tűnő súlyhalmozódásra. Azonban mára tudományos tény, hogy a környezet és a gének nem ellentétben, hanem épp kölcsönhatásban állnak egymással, ezért nem gondolkodhatunk tovább a génekről úgy, mint ha ezek egy generációról generációra ugráló sorscsapásként elhízásra ítélnének minket. A modern agytérképező eljárások, az idegrendszert és a DNS-t vizsgáló módszerek elterjedésével a pszichológia számos területén válik bizonyítottá, hogy az élettapasztalatok és az életmód szabályozó hatással vannak a génjeink tevékenységére is. A génműködés nagymértékben helyzeti tényezőktől függ, az éppen aktuális környezeti feltételekhez igazodik, és javarészt nem öröklött. A túlsúlyproblémákra is igaz, hogy ’a genetika tölti meg a fegyvert, de az életmód húzza meg a ravaszt’.

„ Mit jelent „jóllakni”? Sokan akkor mondják, hogy jóllaktak, amikor már ki kell gombolniuk a nadrágot. Ez a pont jócskán túl van azon a határon, amit a jóllakottság jelent – ilyenkor már pukkadásig ették magukat. Jóllakni azt jelenti, hogy ugyan tudnál még enni, férne is beléd, de már nem esne olyan jól. A jóllakottság-jelzések bonyolult biokémiai folyamatok tökéletes összjátékaként állítják le a táplálkozást mindazoknál, akik megtanulták helyesen észlelni a telítettségérzést. Ez valójában nem egy érzés a gyomrodban, hanem egy impulzus az agyadban. Ha viszont valaki rendszeresen tovább eszik – akár már gyermekkora óta –, akkor figyelmen kívül hagyja ezeket a biológiai jelzéseket. A legtöbb ember ekkor is észleli ezeket, csak valamivel halványabban tudatosulnak. Nagyon sok olyan elhízott emberrel találkoztam már, akik úgy gondolták, hogy ők nem tudják, mennyi az elég, nem tudják jókor abbahagyni az étkezést. Azonban a legtöbbjük, ha igazán őszinte önmagához, akkor előbb-utóbb kimondja, hogy tulajdonképpen észleli azt a pontot az evésben, amikor a teste jelzi, hogy nincs szüksége többre, ő mégis tovább eszik.”

„Az evészavarok (anorexia, bulimia, falászavar) hajlamosító, kiváltó és fenntartó tényezői között is meghatározó az evéshez fűződő viszony. Az anorexia mindig egy sikeres fogyókúrával kezdődik, amit enyhe-közepes súlytöbblet előz meg. A bulimiások többsége ugyancsak arról számol be, hogy a kompenzáló viselkedések (önhánytatás, víz- és hashajtóhasználat, rendszeres koplalás, kényszeres testedzés stb.) megjelenése előtt már jellemzően szorongtak a testsúlyuk miatt, és úgy érezték, hogy nem képesek kontrollálni az evési késztetésüket. Tehát az evéshez fűződő viszony megismerése és átalakítása nemcsak túlsúlyproblémák esetén elengedhetetlen a tartós testsúlycsökkentés szempontjából, hanem az evészavarokból való felépülés egyik horgonypontja is.”

„Manapság népszerű az időszakos böjtölés (intermittent fasting). Azonban nem csak biológiai szempontból érdemes körültekintően tájékozódnunk arról, hogy való-e nekünk adott típusú étkezési forma. Pszichológiai oldalról ellenjavallt az időszakos böjtölés azoknak az embereknek, akik önszabályozási zavarral küzdenek. Ők ugyanis mindig elmennek a falig, nem tudnak megállni egy ponton, mert az azzal járó feszültséget nem tudják kezelni, nem tudják megnyugtatni önmagukat. „Inkább akkor legyen a vagy b, csak dőljön már el végre!” Hajlamosak kockázatos helyzetekbe is belemenni csak azért, hogy szülessen már végre valami döntés, ne kelljen viselni a bizonytalanságot. Ők azok, akik úgy gondolnak az evésre (és sok minden másra is), hogy „mindent vagy semmit”! (Ezt egyébként a pszichológiában dichotóm gondolkodásnak nevezik, és az egyik legtipikusabb gondolkodásbeli torzulásként tartják számon az evészavarokban.) Közülük a legtöbben nem is tudják tartósan elkötelezni magukat az időszakos böjtölés mellett és jellemzően „félre esznek”. Ha pedig már úgyis ettek, amikor nem kellett volna, akkor parttalanul folytatják az evést. Majd újra nekirugaszkodnak, ha úgy hiszik, hogy ez az a táplálkozási elv, amelynek mindenképpen meg kell felelniük annak érdekében, hogy normalizálódjon a testsúlyuk. Az időszakos böjtölés evési szisztémája fokozhatja a fekete-fehér gondolkodást azoknál, akikre eleve jellemző ez a kognitív disztorzió.”

„Együtt enni nemcsak jó, hanem kifejezetten hasznos is. A gyermekkori elhízás szempontjából a közös étkezés preventív hatásáról számolnak be azok a kutatások, amelyek több változó figyelembevételével vizsgálják, hogy milyen családi szokások és hatások jelentenek leginkább védőfaktort a gyerekek különböző korcsoportjaiban. Egy 2014-es átfogó, utánkövetéssel kiegészített amerikai vizsgálat videófelvételek elemzése alapján értékelte a családok étkezéseit, az ételek minősége, az étkezések hossza, a szülő-gyerek interakciók és a testvérek közötti kommunikáció szempontjából. Azt találták, hogy az egészséges testsúlyú gyerekek 80%-a vacsorázott együtt a családjával, míg a túlsúlyos gyerekeknek csupán 55%-a. A túlsúlyos gyerekek és családtagjaik sokkal többször ettek szobában, hálószobában vagy munkahelyen. A közös étkezések légkörét elemezve a kutatók megállapították, hogy a normál súlyú gyerekek családjában gyakoribbak voltak a támogató, közvetlen hangvételű beszélgetések az étkezőasztalnál, a szülők következetesebben viselkedtek a gyerekekkel szemben (például fegyelmezésben). A kutatók feltételezik, hogy ez a légkör támogatja a gyermek biztonságérzetének erősödését, s ezen keresztül segíti az érzelmi és viselkedéses önszabályozást. Ezzel szemben az ellenségesség, az ellentmondásos, következetlen fegyelmezés és a túlságosan megengedő szülői attitűdök a gyermekkori elhízás nagyobb valószínűségével társultak.”

„A testszégyenítés ugyancsak számottevő kiváltó tényező lehet az evési zavarokban. Elsősorban a tíz-tizenkét éves kislányok számolnak be arról, hogy az első menstruációjuk megjelenése előtt, vagy közvetlenül azt követően, az anya, az apa vagy egy pedagógus részéről érkezett olyan megjegyzés a testsúlyukra, testalkatukra vonatkozóan, ami mély nyomot hagyott bennük, és úgy érezték: a testük hibás, szégyellnivaló. Tudni kell, hogy a hormonális háttér megváltozása miatt az első menstruáció előtt a lányok teste zsírt halmoz fel, gömbölydedebbé válnak a korábban kis cingár lányok is. Ezek a testi változások amúgy is elbizonytalaníthatják a lányokat, általában gyorsabban és/vagy korábban érik a test, mint ahogy azt a lélek követni tudná. Ha ebben az időszakban az apa vagy az anya bele-belecsíp a kislány hátsójába - „kezdesz husisodni, nehogy elhízz (mint anyád)” megjegyzéssel –, az negatívan hat a gyermek változó, formálódó testképére és testélményére is. Sok, később evészavarokkal küzdő fiatal lány számol be ehhez hasonló élményekről abból az időszakból, amikor a teste a kislányosból elkezdett nőiesebbé alakulni.”

„Rendszeresen több édességet eszik a gyermek a kelleténél? „Nem baj, majd lemozogja!” – hangzik a nyugtató válasz a nagyi részéről. Duci a hatéves? „Nem baj, majd megnyúlik!” – válaszolja a szomszéd néni, hiszen valami biztatót szeretne mondani. Nos, mindkettő előfordulhat – akkor, ha időközben változik a gyermek táplálkozása vagy az evéshez fűződő viszonya is. Ám ha a gyermekkori súlytöbblet mögött hibás evési szokások, érzelmi evés vagy falásrohamok állnak, akkor a testsúly a növekedéssel nem fog számottevően csökkenni, hanem arányosan, de emelkedni fog. Így a túlsúlyos óvodásból túlsúlyos iskolás, majd súlytöbblettel küzdő serdülő lesz. Arról nem is beszélve, hogy a gyermekkori elhízás már a felnőttkori testsúlyproblémákat is megalapozza. Mind pszichológiai, mind orvosi szempontból sokkal rosszabb a prognózisa a tartós testsúlycsökkentésben annak az elhízott felnőttnek, aki már gyermekkorától hurcolja magával a plusz kilókat, mint annak, aki gyermekként még normál testsúlyú volt, és az élete egy későbbi szakaszában hízott meg.

Tehát hibás az a szemlélet, amely a testi éréshez kapcsolódó növekedéstől vagy a testedzéstől várja az egészséges testsúly megteremtését, ha a gyermek az evést sok egyéb dologra is használja, mint a test táplálása.”

„Amikor valaki a múlt sebein (akár kötődési sérüléseken, akár az evéshez/testsúlyhoz kapcsolódó kirekesztés-élményeken) kezd el dolgozni, gyakran azzal érvel, hogy már nem élnek azok, akikhez ezek a tapasztalásai kapcsolódnak. Az érzelmi feldolgozás azonban átível időn, földrajzi távolságon, fenntartott vagy már lezárt kapcsolaton. Egy adott érzelem átélését és kifejezését (és ezáltal a feldolgozás lehetőségét) nem az határozza meg, hogy a személy, akihez kapcsolódik, élő-e, vagy holt. Ahogy az sem sokat nyom a latba, hogy szándékosan tette-e, amit tett, vagy gondatlanságból, sőt még az sem, hogy ő is hasonló érzéseket élt-e át gyermekkorában, vagy sem. A felismerés és elismerés szempontjából csak az számít, hogy mindaz, ami történt, hatással volt-e rád, vagy sem, megváltoztatta-e az önmagadhoz és a világhoz való viszonyodat. Az eltagadás helyett az érzelmeid elfogadása és komolyan vétele, tisztelet önmagaddal szemben. Ahogy egy másik ember érzései sem eshetnek erkölcsi megítélés alá, úgy a sajátjaid sem. Nem létezik olyan „érzelmi bíróság”, amely eldönthetné, hogy ki, mit, mikor, kivel és mivel kapcsolatban érezhet.”

„Amíg ezen az íráson dolgoztam, nem olvasók sokaságára gondoltam, akik majd a kezükben tartják a könyvemet, hanem mindvégig arra, hogy egy valakivel „beszélgetek”, aki kiutat keres az evési problémájából. Ez a valaki lehettem volna egykor én magam is. A saját gyógyulásom miatt érzett hála is inspirált arra, hogy hasznos és gyógyító gondolatokat juttathassak el azokhoz az emberekhez, akik számára pillanatnyilag más segítség nem, vagy csak korlátozottan érhető el. Bízom benne, hogy ez a könyv új utat nyit valakinek, aki már régóta bolyong az evési probléma útvesztőjében. Talán él valahol egy gyermek, akinek a szülei máshogy cselekednek, másként gondolkodnak és éreznek ezután, s nem fog kirajzolódni számára az a bizonyos „csillagkép”, amit az evési zavar jelent. Őszintén hiszek abban, hogy bármely aprónak tűnő változás képes átírni egy egész életutat.”

„A bennünk feltörő érzések, akármennyire kaotikusak vagy fájdalmasak, önmagukban teljesen ártalmatlanok. A múltunk részei. Azokat a helyzeteket, amelyekben keletkeztek, már túléltük. Erősebbek voltunk, mint azok. Ma pedig még annál is erősebbek és tapasztaltabbak vagyunk. Gyermekként vagy kamaszként nem tudtunk szót emelni, mert egyrészt nem tudtuk magunkat megfelelően kifejezni, másrészt helyzetünkből adódóan kiszolgáltatottak voltunk. De ma már ez nincs így. A mostani, felnőtt erőnkkel már meg tudjuk védeni önmagunkat, s azt az egykori gyermeket. Akkor nem volt választásunk, ma már van. Akkor nem tudtunk kilépni a helyzetből, ma már igen.”

-25% 3780 Ft 2 840 Ft
Mennyiség:
1

Várható szállítás: 1-3 munkanap