Figyelem! Ez az oldal cookie-kat használ, hogy a legjobb élményt tudjuk nyújtani a felhasználóinknak! További információk Megértettem!

Ezúton tájékoztatjuk, hogy irodánk április 27-én technikai okok miatt zárva tart.
Nyitott Akadémia

BÁTRAN ÉLNI - megjelent Dr. Almasi Kitti könyve!

Megjelent Dr. Almási Kitti régen várt könyve, a Bátran élni! A neves pszichológus szerző új művét a könyvbemutatón Pál Feri olyan személyes hangvételű, olvasmányos kötetként jellemezte, amelyből valóban erőt, bátorságot, fontos szempontokat meríthet az olvasó. Szeretettel ajánljuk figyelmedbe!

Rengeteg gátlás és félelem van bennünk még a legegyszerűbb helyzetekben is - rettegünk attól, hogy ha megmutatunk magunkból valamit, akkor kitesszük magunkat mások kritikájának, ítéletének, elutasításának.

Sokkal egyszerűbbnek tűnik, ha inkább elrejtőzünk a szerepeink mögé, ha nem mondjuk ki, amit gondolunk, ha nem fejezzük ki, amit érzünk, mert így nem szolgáltatjuk ki magunkat annak, hogy mások nem fogadnak el és nem szeretnek bennünket.

Éljük-e így le az életünket? Óvatosságunkban nem hagyjuk-e ki éppen a lényeget? Képesek lehetünk-e valódi intimitásra, megvalósíthatjuk-e legmélyebb vágyainkat, ha állandó önvédelemre rendezkedünk be?

Úgy látom, a legtöbb ember nem meri azt az életet élni, amit a szíve mélyén kívánna. Azt mondjuk, nincs rá lehetőségünk, de sokszor valójában bátorságunk nincs, hogy kivívjuk, megteremtsük azt. Ehhez ugyanis egyrészt el kellene hinnünk azt, hogy képesek vagyunk rá, másrészt elsősorban saját belső hangunkra hallgatni, nem pedig mások - jóakaratú, de megalapozatlan, önös érdekekre épülő, vagy akár kifejezetten romboló - véleményére. Azon erőlködünk egész életünkben, hogy másoknak megfeleljünk, hogy ne gondoljanak rosszat rólunk, ne szóljanak meg, ne bántsanak minket, miközben önmagunkat cserbenhagyjuk. Miért nem tesszük fel néha a kérdést: és akkor mi van?! Mi van akkor, ha valami nem sikerül, ha valaki nem fogad el? Megéri-e lemondani arról, hogy a saját bensőnkből fakadó, autentikus életünket éljük, csak azért, hogy soha meg ne sérüljünk, el ne utasítsanak, el ne bukjunk (ami minden bizonnyal így is, úgy is lehetetlen)? Azt tapasztalom, hogy visszatekintve mindig megbánjuk, ha nem tesszük meg, ami igazán fontos lett volna számunkra, ha elszalasztjuk azokat a lehetőségeket, amelyek által azzá lehetnénk, akik lenni szeretnénk.

Igen, vannak az életben rettenetesen nehéz és ijesztő helyzetek, amikor természetes, hogy félünk - mint ahogy olyan mély felnőttkori gátlások és szorongások is, amelyek korai sérülésekből fakadnak, így gyakorlatilag beleíródtak a sejtjeinkbe. Ilyenkor valóban nem könnyű a dolgunk - de vannak eszközök a kezünkben, és szó sincs arról, hogy ebbe bele kellene törődnünk, hogy ne élhetnénk bátran és hitelesen az életünket, ha így akarjuk, és erőfeszítést teszünk érte.

Megrendelem a könyvet 25%-os kiadói kedvezménnyel, azaz 2940 forint helyett 2210 forintért!

OLVASS BELE A KÖNYVBE!

"Nagyon szeretem Hamvas Bélának azt a gondolatát, hogy amikor nem tudod, mi lesz, akkor kezdesz el élni. Gyakran előfordul, hogy eljön hozzám valaki, aki saját bevallása szerint teljesen kétségbe van esve és elviselhetetlenül szenved, mert például a partnere megcsalta őt, vagy el akarja hagyni. Amikor azonban elkezdem megkapargatni, hogy a krízis bekövetkezte előtt hogyan éltek, sokszor kiderül, hogy már évek óta szinte egyáltalán nem beszélgettek, nem szeretkeztek, nem csináltak közös programokat, csak nézték a tévét, és néha egyeztették a háztartási teendőket. Sem a szeretetüket, sem a hiányérzetüket nem fejezték ki egymás felé, gyakorlatilag lakótársakként vegetáltak egymás mellett, és bár ez nem volt kifejezetten kellemetlen, valódi kapcsolatnak semmiképpen sem nevezhető. Ehhez képest a krízist, amikor nyilvánvalóvá válik a tartalom hiánya, vagy hirtelen felszínre kerülnek az addig eltussolt problémák, áldásnak tekintem. Lehetőségnek arra, hogy végre éljenek - még ha eleinte ez csak a fájdalomban és szenvedésben való megmerítkezést jelenti is. Ez is jó, ha egy folyamat kiindulópontját jelenti, és elvezet valahová. Rengetegen vannak, akik valójában csak egy-egy krízisben kezdenek el élni, amikor kénytelenek kilépni a komfortzónájukból. Persze erre ebben a formában nem vágyik senki, de sokszor mégis hasznos, mert rászorít, hogy elkezdjünk érezni, cselekedni, harcolni, amit már régóta nem tettünk. Sokszor ekkor döbbenünk rá, hogy valójában kik vagyunk, mi a fontos nekünk, és mire vagyunk képesek. Minden megmozdul, újrarendeződik bennünk és körülöttünk. Ezért mondják, hogy a válság lehet áldás és lehetőség is - ami teljesen igaz, de mi is kellünk hozzá, hogy az legyen."

"Ha valaki panaszkodik, vagy elégedetlen a helyzetével, szinte biztosan elhangzik a környezetéből a figyelmeztetés: 'Jobban is értékelhetnéd, hogy milyen szerencsés vagy, nézz körül, mások mennyivel súlyosabb problémákkal küzdenek!' Ez az esetek többségében tényszerűen igaz is, ám úgy látom, általában kevéssé visz előre, ha az emberek a saját nehézségüket, fájdalmukat valami még rosszabbal hasonlítják össze. Természetesen egy lelkileg kicsit is ép embert megrázza a másik szenvedése, tragédiája, reflexióra készteti a saját helyzetét illetően, és egy ideig valóban átéli a hálát és az örömet, hogy ez nem vele történik meg. Ám azután vagy relatíve gyorsan visszaáll a saját koordináta-rendszerébe, vagy még tovább fokozódik a szorongása, nehogy az a rossz is megtörténjen vele, amit a másik elszenvedett. Kevésszer láttam olyat a praxisomban, hogy valaki egy negatív összehasonlításból úgy tudott meríteni, hogy az őt valóban előrevitte. Az ilyesmi sokkal inkább visszahúzódásra, önvédelemre, bezárkózásra készteti az embereket. Épülni és szabadabbá válni attól lehet, ha valamiért teszünk, nem pedig valami ellen. Igazán előrevivőnek azt tartom, ha nem próbáljuk elnyomni a kellemetlen érzéseinket, megengedjük, hogy ezek is átvonuljanak rajtunk, ám azután tudatosan arra irányítjuk a figyelmünket, amit értékesnek tartunk, ami felé törekszünk."

"Miközben az erőtartalékaimat próbáltam mozgósítani, semmi másra nem vágytam, csak biztatásra, hogy hisznek bennem és abban, hogy meg tudom csinálni, de ha mégse sikerülne, ők – a barátaim és a családom - akkor is ott fognak állni mellettem. Ehhez képest szörnyű volt állandóan a félelmeket és kétségeket hallgatni, mert nekem az elérendő célra kellett fókuszálnom ahhoz, hogy küzdeni tudjak. Mások szorongó sápítozása épp azt a gyenge részemet hozta elő, amit kemény és tudatos munkával toltam háttérbe, tehát számomra ez nemcsak irritáló volt, hanem az adott helyzetben egyenesen mérgező is. Éppen ezért azt a döntést hoztam, hogy a küzdés időszakában azoknak az embereknek a reakcióit, akik a nehézségekre rémülettel, siránkozással, szörnyű eshetőségek sorolásával vagy teljes elernyedéssel válaszolnak, kizárom a figyelmem teréből, és helyette arra koncentrálok, amire érdemes. Csak így tudom azt a fajta beállítódást, azt a gondolkodásmódot megőrizni, ami engem a küzdésre és a kitartásra alkalmassá tesz."

Megrendelem a könyvet 25%-os kiadói kedvezménnyel, azaz 2940 forint helyett 2210 forintért!

"Egy hétköznapi példa, amivel gyakran találkozom: valaki már régóta hiába keres párt, majd végre randizni kezd egy kellemes partnerrel. Amikor kicsit komolyabbra fordulna a dolog, felerősödnek a szorongásai, hogy mi lesz, ha ez mégsem az, aminek hiszi, ha csalódik, ha kiderül, hogy nem működik a kapcsolat. Ilyenkor azt szoktam kérdezni: mi lenne, ha nem egy jövőbeli lehetséges negatív fordulattal hasonlítaná össze a jelenlegi helyzetet, hanem azzal, hogy éppen MOST mit tenne, ha ez a partner nem lenne? Ilyenkor kiderül, hogy otthon egyedül nézné a tévét, facebookozna, próbálná elütni az időt, magányosnak érezné magát. Ehhez képest éppen randizik, és kellemes estéket tölt valakivel. Tehát újra kérdem: ha a két lehetséges JELENT hasonlítjuk össze, akkor nem nyereség-e ez önmagában? Még akkor is, ha a kapcsolat csak néhány találkozás erejéig hoz örömöket? Az ajándék az adott pillanatban van - ezt az angol 'present' kifejezés is magában hordozza, ami azt is jelenti, hogy jelen(idő), de azt is, hogy ajándék."

"Ha valaki sokáig hagyja magát kihasználni, de egyszer csak meghúzza a határokat, akkor a környezete először felháborodik, követeli vissza a megvont jussát, siratja a kényelmét, manipulálja, bünteti az illetőt - de ha sehogy se lehet visszacsinálni az eredeti állapotot, akkor elfogadja az új rendet. Ez persze nem egyik a napról a másikra következik be, sőt, néha olyan sokáig tart, hogy az illető feladja. Sok, hasonló helyzetben levő kliensemnél látom, hogy bár az első önvédelmi gesztust megteszik, az utána következő - tényleg nagyon kellemetlen - átmeneti időszakot, a környezet elégedetlen, rideg, büntető magatartását annyira elviselhetetlennek érzik, hogy inkább újra beletörnek a korábbi rutinba: 'Jó, ne haragudj, ha ez neked ennyire fontos, akkor persze megcsinálom...' Így tulajdonképpen a saját szeretetéhségük rabszolgáivá válnak, mert amit tesznek, nem szívesen teszik, nem belőlük fakad, nem róluk szól, csak azért vállalják, mert azt remélik, hogy ezáltal szimpátiát, elfogadást nyernek. A dolog azonban nem működik, mert a 'szolgáltatáshoz' a környezet hozzászokik, természetesnek tekinti azt, sőt, idővel még többet kér - és ha az illető bárhol meghúzza a határokat, jön az agresszió. Ha pedig ekkor nem tud következetesen kitartani a döntése mellett, akkor egyre többet kell nyújtania, míg végül már nem is a saját életét éli, ráadásul azt sem kapja meg, amiért ebbe az egészbe belement. Az önmagukat teljesen feladó, minden kérésre azonnal ugró embereket ugyanis nem szokták megbecsülni, nem kapnak valódi tiszteletet, nem önmagukért szeretik őket (hiszen azt se nagyon tudni, kik ők, annyira elvesznek abban, hogy másoknak megfeleljenek), egyszerűen kényelmes, hogy ott vannak. Ha pedig valami miatt nincsenek ott, akkor haragszanak rájuk. Ez egyértelmű zsákutca: nem szolgálja sem az egyén fejlődését, sem pedig a családi, baráti vagy kollegiális kapcsolatokat, amelyek mindegyikében arányosságra és kölcsönösségre van szükség, ha jót akarunk magunknak és egymásnak."

"A legtöbbünk életében van olyan terület, ahol - legalábbis adott pillanatban, életszakaszban - legfeljebb annyit tudunk tenni, hogy elfogadjuk a külső és/vagy belső korlátokat, mert nem vagyunk képesek feszegetni a határainkat. Az emberben a változások folyamatszerűen érnek meg - lehet, hogy holnap már megugorható, ami ma még elképzelhetetlen lenne. És van, amit holnap sem, sőt, sohasem leszünk képesek a körülmények szintjén megváltoztatni, de el tudunk jutni ennek a belátásáig, elfogadásáig, amivel már különösebb keserűség nélkül együtt lehet élni. A terápia lényege sem mindig az, hogy a kliens életében megszűnjön a probléma. Bizonyos problémák nem is tudnak megszűnni - ilyen például egy szeretett személy halála, vagy egy baleset/betegség következtében kialakult, visszafordíthatatlan egészségromlás. A lehetőségünk ilyenkor az, hogy megtanuljunk másképpen viszonyulni ahhoz, amivel együtt kell élnünk. A helyzet nem változik meg - mi leszünk mások, és így a helyzet sem ugyanazt jelenti már számunkra. Nem oldottuk meg, de meghaladtuk."

ITT HALLGATHATOD MEG
DR. ALMÁSI KITTI BÁTRAN ÉLNI CÍMŰ ELŐADÁSÁT:

SOPRON:
2015. szeptember 29. 19.00 - GYIK Rendezvényház
Jegyek kaphatók online, a www.nyitottakademia.hu oldalon és személyesen, a GYIK Rendezvényházban valamint a soproni Alexandra Könyváruházban

KAPOSVÁR:
2015. október 9. 19.00 - Együd Árpád Kulturális Központ
Jegyek kaphatók az Együd Árpád Kulturális Központban

DEBRECEN:
2015. október 13. 19.00 - Lovarda
Jegyek kaphatók a Lovardában, a Campus Jegyirodában, a Tourinformban és a Hajdú-bihari Napló szerkesztőségében!

OROSHÁZA:
2015. november 12. 19.00 - Petőfi Művelődési Központ
Jegyek kaphatók a Petőfi Művelődési Központban

DUNASZERDAHELY:
2015. november 18. 19.00 - Városi Művelődési Központ
Jegyek kaphatók a Városi Művelődési Központban

"A Facebookon zavarba ejtő tömegben találkozhatunk azzal, ahogy emberek igyekeznek megsebezni, megszégyeníteni másokat. Ez a felgyülemlett frusztráció és agresszió levezetésének egyik - igen kártékony - módja, elhárító mechanizmus, mely többek között arra is szolgál, hogy elvonja a figyelmünket bizonyos dolgokról, amelyek adott pillanatban túlságosan fájdalmasak vagy nehezen feldolgozhatóak lennének számunkra. Gyakran projekció, melynek során valamit, amivel nekünk, magunknak van problémánk, elakadásunk, kivetítünk egy másik emberre vagy embercsoportra. Minősítgetjük, kritizáljuk, alázzuk őket, így a belső problémát külsővé tesszük, mentesülve az alól, hogy felelősséget vállaljunk és erőfeszítést tegyünk. Ez a működésmód különösen felerősödhet, ha valakire irigyek vagyunk, vagy haragszunk rá valamiért. (Én ezért csak úgy nevezem a Facebookot, azon belül a bántóan kommentelők világát, hogy Fikaország.)"

"A cél az, hogy minden feszengés nélkül ki tudjuk mondani önmagunknak és másoknak is: ilyen vagyok. Innen és innen jövök. Ezt és ezt tették velem. Ezeket a sebeket hordozom. Sok mindenben fejlődhetek, változhatok még, de alapvetően: ez vagyok én. A fejlődés következő lépcsőfoka, amikor valaki már nemcsak felvállalni képes mindezt, de még büszke is tud lenni arra, hogy ő a hátrányos körülményei ellenére, vagy inkább azokkal együtt lett olyan, amilyen. Hiszen nyilván sokkal könnyebb kipárnázott környezetből bármilyen eredményt is elérni, mint a sűrű mínuszból indulva. Ha így is sikerül, akkor ez azért lehetséges, mert az illető önmagából tudott meríteni. Mindannak ellenére el tudott hinni magáról valamit, hogy a környezete teljesen mást sugallt neki. Ezért az ilyen emberek eredményei különösen becsülendők."

"Én annak a híve vagyok, hogy ha van, amit szégyellünk, vagy amitől szorongunk, azt egy fontos kapcsolatban a lehető leghamarabb mondjuk ki! Játsszunk nyílt lapokkal, mutassuk meg, hogy milyenek vagyunk, ahelyett, hogy eltakarnánk. Hadd tudja meg a másik: ha minket választ, ezt kapja. Így eleve megszűrjük, hogy ki az aki valóban ránk kíváncsi, és nem valami illúziót kerget, másrészt a továbbiakban nem kell félnünk, hogy mi lesz, ha a 'ciki' dolog kiderül. Ezzel szemben az elhallgatás és az információk lassú csöpögtetése is nagy indulatokat szokott kiváltani, mert a másik joggal érzi úgy, hogy becsapták - és sokan ezért jobban haragszanak, mint azért, ami történetesen kiderül. Az is fontos, hogy az általunk kényesnek érzett dolgot ne úgy mondjuk el a másiknak, mint ami szégyellnivaló, csak mint olyasmit, amit velünk kapcsolatban tudnia kell. Ne úgy mutassuk be, mint egy nehéz csomagot, mert ez valójában nem csomag - ezek vagyunk mi!"

"Amikor valaki nagy lelkesen nekivág az önismereti útnak, gyakran nem is sejti, hogy milyen emberpróbáló kalandra vállalkozott. Rettenetesen nehéz szembesülni valamivel önmagunkban, amit rossznak, szégyellnivalónak érzünk - és még nehezebb mások előtt is felvállalni azt. Mondok egy triviális példát. Amikor egy önismereti csoportban pozitív visszajelzéseket kell adni, gyakran előfordul, hogy a legcsinosabb lány kap egy csomó bókot a külsejére vonatkozóan is. Ilyenkor mindig megnézem a többi nő arcát, akik hasonló dicséretekben nem részesültek - hát bizony rosszul esik nekik, de ezt megtartják maguknak. Időnként azonban akad egy-egy nő, aki nem azt mondja, amit szerinte mások elvárnak tőle, hanem azt, amit tényleg érez, még akkor is, ha ez egyesekben rossz benyomást kelthet. Például azt, hogy ő nőként most rendkívül rosszul érzi magát, és irigy vagy féltékeny a másikra. Egyszerűen fáj neki, hogy nem ő tetszik a többieknek, nem őt látják szépnek, hanem valaki mást. Egy ilyen közlést roppant kevés ember mer felvállalni, mert az irigységet, a féltékenységet szégyenletesnek tartjuk - miközben bizonyos helyzetekben teljesen érthető, ha így érzünk! (Persze érdemes dolgozni vele, mert van tovább is.) Amikor valaki mégis mer nyílt lapokkal játszani, a környezete másképp kezd rátekinteni. Az őszinteségben ugyanis erő van! Az őszinte, önmagát felvállaló ember izgalmas, tiszteletet ébreszt, és sokakban olyan érzést is, hogy végre valaki kimondta helyettem, amit én is érzek!"

"Nagy élményem a Számkivetett című film, amelynek hőse, egy sikeres üzletember, egyedüli túlélőként vetődik egy trópusi szigetre egy repülőszerencsétlenség után. Négy évig él találékony, önfenntartó ősemberként, míg végre tutajt tud építeni magának, és kimerészkedik a tengerre. Az eszköz persze önmagában még kevés a szabaduláshoz, hiszen a tenger egy jó darabig ellenható erőt képvisel, a hullámok visszafelé, a part irányába sodornak. Rendkívüli erővel és kitartással kell evezni, amíg az ember átevickél a kemény hullámverésen - és akkor egyszer csak a tenger a szövetségesévé válik, az áramlatok a nyílt víz irányába kezdenek vinni. Csodálatos szimbólumnak látom ezt, mert a személyes életemben és a praxisomban is azt tapasztalom, hogy amikor összetákolunk magunknak valami tutajfélét, amivel kimerészkedünk a komfortzónánkból, akkor általában pontosan ez történik. Az eredmények egyáltalán nem jönnek azonnal, és várakozásainkkal ellentétben nemhogy nem lesz jobb a helyzetünk, hanem egy darabig esetleg még sokkal rosszabbá, nehezebbé válik. Úgy tűnik, hibát követtünk el, és akkor járunk jobban, ha megpróbáljuk visszacsinálni az eredeti állapotot. A többség ilyenkor ernyedten engedi, hogy a tenger visszasodorja a partra, és legközelebb már neki se indul. Pedig csak addig a pontig kellene kitartani, ahol az áramlatok a nyílt víz felé sodornak... Sosem felejtem el Tom Hanks tekintetét, ahogy a filmben visszanéz a tutajról a szigetre, amit gyűlölt, és ahonnan szabadulni akart, mert a börtönévé vált. A távolodó partra tekintve ugyanis az van a szemében, hogy az elmúlt időszakban valamiképpen mégiscsak az volt az 'otthona', bizonyos fokú biztonság, amit megteremtett magának, most pedig az ismeretlen felé sodródik, minden fogódzó nélkül. Így is, úgy is elsülhet ez a vakmerő kaland, talán szerencsétlenség, pusztulás lesz a vége. Mégis vállalja. Ezt nevezem bátorságnak."

Megrendelem a könyvet 25%-os kiadói kedvezménnyel, azaz 2940 forint helyett 2210 forintért!

Ügyfélszolgálat